Az egység felé vezető út
A Római Szerződés 1957-ben deklarálta a személyek, az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad mozgását, azonban a gyakorlatban az áramlás akadályokba ütközött, leginkább a helyi szabályozások és érdekek miatt. A Közösség alapító tagállami között a megegyezések nagyrészt olajozottan mehettek végbe, azonban az alapok elégteleneknek bizonyultak a bővítésekhez. A nagy fordulatot Spanyolország, Portugália és Görögország csatlakozásának előkészítése hozta el. A mediterrán-térség bekapcsolódása meginogtatta a korábbi egyensúlyt, sőt átformálta a Közösség gazdasági koncentrátumát, hiszen korábban az egyesülés kisebb területre fókuszált, kevesebb tagállammal rendelkezett, emiatt a kapcsolattartás is egyszerűbbnek bizonyult.
A kiterjedtebb Közösség számára értelmezhetetlenné vált a régi struktúra, hiába fogadták el az új államok. Az 1980-as évekre kikristályosodott az igény a szabad kereskedelemre, ami nem csupán az intézmények, hanem a tagállamok számára is releváns volt. Az elképzelés nem csupán korszerűsége, hanem aktualitása miatt került a felszínre. Például az Európai Parlamentben 1984-ben fogadták el az Európai Unióról szóló szerződés tervezetét, ami előrevetítette a további szerkezeti átformálásokat. Ebben az időszakban a felelős bizottság az állam- és a kormányfőkkel vállvetve analizálta az intézményi ügyeket, majd felkérte az Európai Tanácsot egy olyan kormányközi konferencia megtartására, amelynek középpontjában az Európai Uniót taglaló szerződés állna. 1985-ben a Bizottság – Jacques Delors bíztatására – egy fehér könyvet adott ki, amely az atomizált piac egységessé tételének módjait foglalta össze. Végül e dokumentum jelentette az Egységes Európai Okmány első lépcsőfokát. Mindemellett a Bizottság egy ütemtervet készítette elő, majd megjelölte az Egységes Európai Okmány előállításának végdátumát is. Az Európai Tanács a megvalósításért 1985-ben összehívott egy kormányközi ülést, amely 1986. február 28-ig tartott.
A megbeszélések egyik eredményeként 1986. február 17-én Luxemburgban aláírták az Egységes Európai Okmányt. Az Okmánnyal az integrációs folyamatok felgyorsítását kívánták elérni, amelynek egyik alapvető feltétele az egységes belső piac megteremtése volt. A elkövetkezendő csatlakozások miatt szükségessé vált az intézményi reform, illetve a döntéshozatali mechanizmusok dinamikusabbá tétele is. A flexibilis működés érdekében át kellett értelmezni a Tanács döntéshozatali eljárásmódját, a Bizottság és a Parlament jogköreit, illetve a Közösség hatáskörét.
Végül az Egységes Európai Okmány a Tanácsban még hangsúlyosabbá tette a többségi szavazást, ami megnehezítette a meghozott jogszabályok megvétózását. Az Okmánynak köszönhetően létrejött a mai értelembe vett Tanács, amely a továbbiakban a kormányfők csúcstalálkozóinak adott helyet. A Parlament jelentősége felértékelődött, mégpedig jogot kapott a Tanács döntéseinek felfüggesztésére, sőt az előírás szerint a megtagadás után a Tanács már csak egyhangúsággal rendelkezhet.
Az elért hatékonyság kihatott a szociális politikára, a környezetvédelemre, a kutatásra és a fejlesztésre, valamint ideiglenesen redukálta a közösségen belüli felaprózódást.
Forrás
https://hu.wikipedia.org/wiki/Egys%C3%A9ges_Eur%C3%B3pai_Okm%C3%A1ny
https://phd.lib.uni-corvinus.hu/395/1/czuriga_eszter.pdf
https://real.mtak.hu/91402/1/Azeuropaiintegraciorolvallalkozoknak.pdf
https://mek.oszk.hu/03100/03198/03198.pdf