1964. július 15. – Ítélet a Flaminio Costa kontra E.N.E.L. ügyben
Közösségi jog versus nemzeti jog
Az Európai Unió napjainkra az uniót igyekszik érvényesíteni, mégis kételkedő kérdések vetődnek fel az államszövetség megvalósításának minőségéről, a rendszer felépítésének korrektségéről, működőképességéről. A szoros szövetség, a közös intézmények alkotta struktúra a múltban széles körben támogatott volt, azonban a 21. században felszínre került egy régi vita, miszerint az Európai Egyesült Államok vagy a nemzetek Európája (konföderáció) érvényesüljön-e. Az egyik oldal a közös hadsereget, valutát, kül-és belpolitikát óhajtja, a másik a nemzeti önrendelkezés megtartását, a tagállamok szuverenitását a központosítás ellenében. Nyilvánvalóan marginálisnak hangzik a felvázolt helyzetkép, viszont szó nincs fizikai értelemben vett éles szembenállásról, vagy polgárháborús hangulatról, sokkal inkább a véleménykülönbség lelhető fel.
Az Európai Unió közvetlen jogelődje az Európai Közösség, amely a ma ismert Unió múltja és régi eredménye. A jelenkori forma egy folytatás, egy formáció és névváltoztatás útján lecserélt arculat. A Római Szerződés mintegy megvetette az alapokat, előírva a közösségi jogokat és kötelességeket, az államok közötti rugalmas működést, a szabad mozgást, a határok megnyitását a tagállamok részére. A társulás akadályokba ütközött, ami nem meglepő egy olyan kontinens esetében, amely több száz éves államiságokkal rendelkezik. A nemzeti és a kollektív jogok mindig összefésülésre szorultak, hiszen nehéz eldönteni, hogy egy állami döntés kompatibilis-e a Közösség alapelveivel, szerződéseiben lefektetett elvárásaival. Vitás ügyek ütötték fel a fejüket a kereskedelemben, az adózást illetően, de még a lokális rendelkezések miatt is. Egy adott állam elszámoltathatóságát a közösségi irányelvek elfogadása indokolta, ugyanis tagországi státusz az alapszerződések figyelembevétele nélkül nem járt.
A huszadik században végigvitt pereskedések és tárgyalások, és az azok alapján levont következtetések mintegy példaként említhetők, hiszen nemcsak egy esetként kerültek az Unió Bírósága elé, hanem általuk be lehetett mutatni egy tipikus hibát, hiányosságot vagy túlkapást. A kiigazítás hasznosnak bizonyult, sőt olyan helyzet is fennállt, amikor egy anomália újabb szerződésmódosítást okozott. Az afférok leginkább államok és cégek/vállalkozások/ magánszemélyek között zajlódtak le, változó kimenetelekkel. A közösségi jog elsődlegességének szimbolikus esete a Costa v. ENEL között felmerülő diszkusszió, amelynek konklúziója mind a mai napig kihatással van az Unió mechanizmusára.
A probléma Olaszországban merült fel, amikor az éppen regnáló olasz állam államosítani kívánta az áram termeléséért és elosztásáért felelős vállalatokat, emiatt a kormány létrehozta az Ente nazionale Energia elettrica impresa gia della Edisonvolta (későbbiekben ENTE) elnevezésű jogi személyt, amely egy tömbként látta volna el a korábban kisebb-nagyobb cégekből álló hálózat feladatait. Nem sokkal a rendelet után megérkezett a privát szférából a válasz, Flamino Costa ügyvéd képében, aki egy áramszolgáltató cég részvényese volt. Flamino Costa a Római Szerződésre hivatkozott, és figyelmeztette az állami tisztviselőket a közösségi szabályzat megsértésére.
A vita Olaszországban vette kezdetét. Az egyik milánói bíróságon végül Flamino Costa arra kérte a bírákat, hogy vegyék figyelembe az EGK Szerződés 177. cikkét, és az ügy kivizsgálása érdekében kérjenek elemzést az Európai Bíróságtól. Az állam nem volt védtelen, sőt fel tudta használni a maga ütőkártyáját, vagyis a lex posterior pretendat legi anteriori / priori elvet, amely tulajdonképpen megfogalmazza, hogy az 1957-ben hatályba lépett Római Szerződések olasz törvénybe ültetett pontjai részlegesek voltak, és nem terjednek ki az 1962-ben nyilvánosságra hozott törvényekre. Mindemellett az olasz kormány vélekedése szerint az Európai Bíróságnak nem terjed ki a hatásköre az érintett ügyre. A felperesként fellépő ügyvéd ezzel szemben a közösségi jogok pártfogását vállalta magára, illetve kiemelte, hogy a kormány törvénymódosítása – mint belső akadály – az olasz alkotmányt is sérti.
Az Európai Bíróság reflektáló szerepet töltött be, vagyis közzétette javaslatait és álláspontját. Az intézmény megállapította, hogy érdemes megvizsgálni, az EGK szerződés milyen mértékben szabhat gátat a nemzeti bíróságoknak. Tulajdonképpen a közösségi jog beiktatásától kezdve a tagállamok jogrendszereinek a részévé vált, tehát a nemzeti jog nem kerülheti ki a közösségit, ezért az utóbbi az elsődleges. Az ügymenet egy ponton megállt, ugyanis az olasz bíróság nem írhatta felül a kormány döntését, illetve piaci ügyekben kizárólag a Bizottság kérhette számon a tagállamok vezető szerveit. Végül a bíróság kimondta a lex posterior pretendat legi anteriori / priori elv hatályon kívül helyezését, ami a közösségi jog melletti állásfoglalás volt, viszont e nyilatkozatot szerződés nem ratifikálta, emiatt egy leíratlan, de meglévő szabály és jogelv maradt.
Vámos Tibor