1954. augusztus 30. – A francia Nemzetgyűlés elvetette az Európai Védelmi Közösség szerződését
A közös haderő ügyének bukása
A második világháborút követően olyan új hatalmi rendszer jött létre, amely kedvezőtlennek bizonyult Európa régi nagyhatalmai számára. A nyugati tömb országai az Amerikai Egyesült Államokra voltak utalva, ugyanis Európa túlságosan széttöredezett. Az új status quo fogadtatása vegyes volt. A németek tehetetlennek bizonyultak, és vesztes pozíciójuk miatt képtelenek lettek volna uralni a helyzetet. A britek elköteleződtek az amerikai mellett, a két ország együttműködése tagadhatatlanná vált. A franciák – bár nagyhatalmi státuszuk leszállóágban volt – függetlenségre törekedtek, és implicite az amerikai befolyás ellen foglaltak állást. A probléma azonban sokrétű volt. A hidegháború kezdete lépéskényszert idézett elő, és elsősorban a szovjetek expanziójától lehetett tartani.
A nyugat-európai államok – hogy önállóan is képesek legyenek képviselni magukat – 1948-ban a Brüsszeli Szerződéssel adtak hangot az összefogás koncepciójának, amivel együtt a közös védelmi politika létrehozása is napirendre került. A megegyezést öt ország kötötte meg: Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, Luxemburg. Bár az USA közelsége megosztotta a résztvevő államokat, mégis a szuperhatalom bevonásával képzelték el a felkészülést egy várható külső fenyegetésre. A berlini blokád – ami a hidegháború első közvetlen nézeteltérése volt – miatt az Egyesül Államok létrehozta a saját katonai szövetségét, a NATO-t, ami mellett a Brüsszeli Szerződés gyengébb szervezet volt.
Az Észak-atlanti Szerződés egyelőre nem oszlatta el a kontinens aggodalmait. A koreai konfliktusban egy párhuzamot véltek felfedezni, mivel Koreán kívül Németország volt hasonlóan kettéhasított állapotban. A keleti országrész támadása a nyugat ellen, nem csupán egy proxy háborút okozott volna, hanem a szovjet csapatok benyomulását is az NSZK területére. A nyugat-európaiak ez esetben nem lettek volna felkészültek, ezért vált kényszerszerűvé a fegyverkezés közösségi formája. A megoldás azonban minden résztvevő számára mást jelentett. A britek és az amerikaiak a németek felfegyverzését preferálták, ami a francia érdekekkel ütközött. Franciaország – tanulva a két világháborúból – semmi esetre sem akarta, hogy egy esetleges német birodalom támadhasson fel újra, ugyanis az a rivalizálás újjáéledésével járthatott volna. A németeknek szuverenitásra volt szükségük, amit Konrad Adanauer is megerősített, így az NSZK és az angolszász álláspont egymásra találhatott. Az amerikaiak és a britek elszántsága miatt – hogy a francia válasz legyen a dominánsabb – René Pleven miniszterelnök 1950-ben felterjesztette az Európai Védelmi Közösség ötletét. A francia diplomácia ez által az események részesévé vált, csak éppen más aspektusból szándékozta érvényesíteni érdekeltségeit.
A Pleven-terv egy új fejezetet nyitott meg. Elsősorban a nyugat-európai haderő szükségességét emelte ki, amelyet közös költségvetéssel látnak el, és egy közös hadügyminiszter koordinál. A katonai egyesület Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot, Olaszországot és az NSZK-t foglalta volna magába. A közös hadsereget egy háború kitörése esetén a NATO európai főparancsnok vezetése alá kívánták rendelni, így biztosítva a kontinentális védelmet. Az NSZK felkészítését – bár továbbra is kényes téma volt – a franciák, még ha beletörődéssel is, de elfogadták, viszont nem mondtak le hegemóniájukról, sőt remélték a nyugatnémet haderő francia fennhatóság alá hajtását.
A tervezet kezdetlegessége miatt újabb kérdések merültek fel. A haderő létszáma, a fegyverzet és az ellátás biztosításának módja, a parancsnokság hatáskörének meghatározása még váratott magára, sőt a franciákat tovább hátráltatta, hogy a britek nem támogatták a projektet. A nehezítő körülmények ellenére 1952-ben a résztvevő országok aláírták a megállapodást, viszont az ellenvélemények és a hiányosságok miatt az Európai Védelmi Közösség sokkal inkább szövetségnek, mintsem hadi integrációnak felelt meg. Például a közös hadügyminiszteri irányítást vétó akadályozta meg, illetve számos esetben a nemzeti önrendelkezés manifesztálódott (sorozás, kiképzés, tartalékok).
Az ügy bukását azonban nem pusztán a fennálló differenciák és a hézagos struktúra okozta. A felvázolt felállásból (a németek 12 hadosztályt állítottak volna ki) a francia közvélemény és a politikai osztály azt a következtetést vonta le, hogy a németek talpra állása veszélyezteti Franciaországot. Éppen ezért a francia belpolitikát az indulatok és a diszkussziók határozták meg, és a feszült hangulatnak politikai következményei is lettek. 1951-re a francia Nemzetgyűlésen belül a Védelmi Közösség ellenzői kerültek túlsúlyba, akik 1954. augusztus 30-án megtagadták és leszavazták az Európai Védelmi Közösség ratifikálását és működésbe lépését.
Források:
https://rubicon.hu/kalendarium/1952-majus-27-az-europai-vedelmi-kozosseg-egyezmenyenek-alairasa
http://phd.lib.uni-corvinus.hu/140/1/szemler_tamas.pdf
https://publicatio.bibl.u-szeged.hu/3325/1/EUINTEGR.pdf
http://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/540/1/de_2879.pdf
http://phd.lib.uni-corvinus.hu/119/1/keller_krisztina.pdf
Vámos Tibor