1959. július 31. – Törökország jelentkezik az EGK-ba
Egy csatlakozási kérelem Kis-Ázsiából
Törökország jelenleg hivatalos tagjelölti státusszal rendelkezik, ami azért is említésre méltó, mert az ország nem tartozik szorosan Európához, sőt vallási és konvencionális szempontokból is eltér a hagyományos európai értékektől. De hogy mégis mi az, ami az öreg kontinenshez köti Törökországot? Leginkább a múlt. Európában – főleg a Balkán-félszigeten és Közép-Európában – nem ismeretlenek a törökök, ugyanis az egykor ereje teljében lévő birodalom egészen Bécsig nyomult előre, és hadjáratai során nemzeteket igázott le és hajtott az uralma alá. Az Oszmán Birodalom egy új és jelentős kihívást jelentett a keresztény Európa számára, mígnem a 17. században lassú hanyatlásnak indult meg. Bár Közép-Európa felszabadult, a Balkán-félsziget a 19. századig a szultánság irányítása alatt állt, és a birodalom csupán 1918-ban omlott össze végleg, az első világháborúban való sikertelen részvétel következtében.
Az uralkodó dinasztia hatalma véget ért, helyére a Mustafa Kemal Atatürk vezette köztársaság lépett. Bár az uralkodóház idejében már hangsúlyt kapott a fejlett Európához való felzárkózás igénye, mégis Kemal Atatürk vezetésével valósulhatott meg, amikor is egyfajta modernizáció formálta újra az országot. Törökország erős állam maradt, viszont régi fénye tulajdonképpen legendának és történelemnek minősülhetett. Annyi biztos, hogy az országnak egy újabb fejlődési hullámra volt szüksége, viszont ebben az időben elsősorban Európától vehetett példát.
A Nyugat egyszerre számított mintázatnak és fenyegetettségnek. Egyrészt ha Törökország a világ releváns szereplője akart maradni – az Európa-pártiak szerint – akkor az európaihoz mérhető innovációra volt szüksége a politikában, a gazdaságban és a hadiiparban is. A fejlettebb ellenfelek kihívást jelentettek, amit kizárólag fejlesztések és megújulások útján lehetett kiküszöbölni. Nem volt azonban minden oldal ennyire bizakodó és pozitív, ugyanis a reménykedőkkel szemben a szkeptikusok csoportja szólalt fel, mondván, hogy a Nyugat melletti állásfoglalás csak elősegíti Törökország gyarmatosítását, önállóságának szisztematikus elvesztését. A két fél közötti dichotómia meghatározta (és meghatározza) az ország belső viszonyait és külpolitikáját egyaránt.
1923-ban Törökország szerződés révén a semlegesség mellett döntött, amelynek köszönhetően a második világháború utolsó néhány hónapjáig pártatlan állást foglalt el, majd 1945-ben a nyugati tömb mellé állt, megérezve, hogy a kétpólusú világban aligha lehet harmadik úton járni. Ezáltal Törökország a nyugati blokk oldalára szegődött, ami az Európa-párti politika folytatását eredményezte. Törökország, még ha nem is felelt meg minden kritériumnak (kisebbségvédelem, belpolitika), mégis esélyt kapott a közeledésre. 1948-ban csatlakozott OEEC-hez (Európai Gazdasági Együttműködési Szervezethez), 1949-ben az Európa Tanács tagjává vált, majd 1952-ben a NATO-ba is bebocsátást nyert. Törökországnak a szövetség további erősítése volt a cél, éppen ezért szándékozott belépni az EGK-ba. A török sajtóban az európai identitás megszilárdítása kapott nagyobb hangsúlyt, azonban érezhető volt a gazdasági érdek és a nyugati tömb intézményeiben való jelentősebb képviselet igénye.
Ezen kívül egy szomszéd döntése sürgette Törökországot. Görögország, mint történelmi rivális egyre inkább a Közösség felé tendált, és ez a tény további versengésre késztette a törököket. Mivel az Európai Közösség ígéretesnek bizonyult, és vélhetően az előrejutás reményét keltette, Törökország nem hagyhatta, hogy ellenfele maga mögött hagyja a fejlődésben, így nem maradt más hátra, mint követni Görögországot. A görög kormány 1959. július 15-én nyújtotta be a csatlakozási kérelmét, amire Törökország 1959. július 31-én válaszolt az Európai Közösségekbe való jelentkezésével.
Vámos Tibor